vasárnap, augusztus 31, 2008

Boldog vagyok

Katartikus két nap volt.
Elbúcsúztam az első munkahelyemről. Azért tartott két napig, mert két íróasztalom volt, egymástól 200 kilométerre. (A távozásom oka pedig csak az, hogy az otthonom viszont további 200 km-re van, egyébként boldogan folytatnám a munkát a távolabbi helyen. De 400 km már nehezen tolerálható tovább.)
Azt tudtam, hogy a régi kollégáim, akikhez most térnék vissza, ha nem hagynám el a céget, készültek elköszönni tőlem, törtem is a fejemet egy ideje, mivel kellene megvendégelnem őket. Viszonylag könnyen összeállt a kép: az italomániám itt született, olaszos finomságokkal lenne stílusos megköszönnöm, hogy gondoltak rám. Lambrusco, prosecco, sós ropogtatnivalónak taralli - az Alitalia járatain megettem már belőle egy keveset, lesz recept, nagyon érdekes -, az édes pedig legyen panforte, hiszen Bologna mellett Sienába jártam a legtöbbet.
(A jól beváltak közül pedig volt még egy kis parmezános kosárka, a fügés-kecskesajtos mellett most bazsalikomos rikottával és koktélparadicsommal, meg a saját fejlesztésű almás-levendulás muffin - elkérték a receptet!)
A másik helyen, ahol iszonyú nehéz, de nagyon inspiráló és roppant jó hangulatú, intenzív két évet töltöttem - látszik is a blogon, főleg a vége volt nagyon sűrű - volt egy rövid félhivatalos összejövetel a nagytárgyalóban, ahol igazán szépen méltatott a főnököm, sokan eljöttek, és elmondhattam nekik, mennyire értékeltem azt a kollegiális légkört, amiben dolgozhattam.
A beruházást végigvivő csoportból már csak én maradtam egyedül, persze kapcsolatokat tartva szinte mindenkivel, de nem igazán tartoztam már egy csapathoz, akikkel búcsúbulit tarthattam volna. Annyira egyedül maradtam, hogy már ajtó sincs, amit becsukhattam volna magam után, a végén már egy másik szervezeti egység irodájában húztam meg magam "menekültként", igaz, jónéhányukkal együtt dolgoztam az évek folyamán. A legváratlanabb és - talán éppen ezért - legmeghatóbb viszont az volt az "ünnepségsorozatban", mikor ezek a fiúk egyszercsak - épp az iratmegsemmisítőt tömtem - felsorakoztak mögöttem, és egy remek desszertborral erősítettek rá arra, hogy édes emlékeket őrizzek róluk.
Erre egyáltalán nem voltam felkészülve. De a hétvégén sütöttem még egy panfortét, és a keddi postával meg is kapják. Remélem, ízlik majd nekik, nagy szeretettel készült.

Ja, és hogy mitől is vagyok boldog? Kerek a történet: éppen befejeztem egy nagy munkát, amire büszke is lehetek, úgy jöttem el, hogy szívesen maradnék is - és szívesen is vennék, ha maradnék - , de a legfontosabb, hogy őszinte és szeretetteljes mosolyokat, üzeneteket, gesztusokat kaptam a búcsúzáskor.

Holnap pedig kezdek az új állásomban, végre a saját városomban, rengeteg időt nyerve ezzel a kedvteléseimre is. Először is be fogom pótolni a blog-lemaradásimat, eltart egy darabig, míg elovasok mindent, de igyekszem. Szóval visszatérek!



Panforte

15 dkg mogyoró
15 dkg dió

15 dkg mandula

15 dkg cukrozott narancshéj, kockára vágva

15 dkg mazsola

18 dkg liszt

1 kávéskanál fahéj

1 mokkáskanál gyömbér

2 nagy csipet reszelt szerecsnedió

3-4 szegfűszeg összezúzva
6-8 szem koriandermag összezúzva

20 dkg méz
20 dkg porcukor

kevés vaj a tortafoma kikenéséhez


Egy 22-24 cm átmérőjű tortaforma alját sütőpapírral kibélelem, az oldalát kivajazom. A sütőt 180 fokra előmelegítem.
Egy szép nagy tálba összeszitálom a lisztet a fűszerekkel. A magokat egy zacskóba teszem, kicsit megtöröm ( nyújtófa, vastag pohár, sörösüveg talpa, stb.), majd beleforgatom a lisztbe, a mazsolával és a narancshéjjal együtt.
Mindeközben a mézet és a cukrot nagyon alacsony lángon, kevergetés nélkül összeolvasztom és enyhén karamellizálom.

Most jön a neheze: a lisztes magkeveréket összedolgozom a mézes-cukros kulimásszal. Mivel ez már folyékony karamell, rögtön elkezd kötni, de némi izommunkával ez megakadályozható. A keveréket a tortaformába töltöm, és vizes kézzel elsimítom a tetejét.

A 180 fokos sütőben k.b. 30 perc alatt megsül.
Ha kihűlt, kiügyeskedem a formából, és két napig pihentetetem, csak aztán vágom fel (vagy nem).
Zsírpapírba csomagolva szállítható, ajándékozható.

péntek, augusztus 08, 2008

Lila

Gyönyörű lila bazsalikomokat árulnak mostanában a Lehelen, nem is tudtam ellenállni neki. Meg a zsenge zöldbabnak sem.
Az ötletet a Sienában kóstolt „farro al pesto” adta. A farro – készülőben egy poszt róla – egy ősi búzafajta, jellemzően télen babbal sűrű levest, nyáron salátaszerű hideg egytálételt készítenek belőle: a megfőzött gabonához pestot, zamatos paradicsomot, fekete olajbogyót és főtt krumplidarabokat kevernek.
Ám a lila bazsalikomból készült pesto kevésbé látványos színű, a barna színű búzával végképp csak egy nagy maszat lett volna, így inkább fehér árpagyöngy adott valamelyest kontrasztot. És mivel a klasszikus, zöld színű bazsalikomból készült pesto genovesével koronázott tésztához is adnak itt-ott zöldbabot, én is ezt tettem.
Illatos, üde, könnyű nyári ebéd, piknikkosárba is tenném.


Árpagyöngy pestoval

25 dkg árpagyöngy
25 dkg zsenge zöldbab


A pestohoz:
1 nagy csokor (lila) bazsalikom
1 gerezd fokhagyma
2-3 evőkanál fenyőmag
2-3 evőkanál reszelt parmezán
olívaolaj

A zöldbabot megmosom, 4-5 cm-es darabokra vágom. Vizet forralok, és a zöldbabot több részletben, 1-2 perc alatt éppen hogy megfőzöm, maradjon roppanós. Szűrőkanállal kiemelem a zöldbabot és rögtön hideg vízzel le is hűtöm, hogy a maradék hőtől ne főjön tovább és az élénk színét megtartsa.
Az árpagyöngyöt puhára főzöm (felhasználva zöldbab főzővizét is).
Közben a pesto hozzávalóit kőmozsárban vagy turmixgéppel összedolgozom (én a mozsarat szeretem jobban), kicsivel több olajjal, mintha tésztához készülne, hogy ne legyen száraz az étel.
Ha az árpagyöngy kihűlt, hozzákeverem a pestot és a zöldbabot.
3-4 adag
 

blogger templates | Make Money Online