vasárnap, november 11, 2007

VKF! X. - Jubileumi nosztalgia

Nehéznek bizonyult számomra a VKF! jubileumi fordulójának témája, nem is tudtam tartani a határidőt, de talán Lila Füge elfogadja még a pályázatomat, amiben megpróbálom összefoglalni, hogy mi vagy ki az, aminek/akinek a főzési szenvedélyemet köszönhetem.
Válaszolhatnék nagyon röviden is: szeretek enni.
Bár nagyon vézna kislány voltam (20 kiló sem voltam, mikor iskolába mentem), úgy emlékszem, az ízek mindig is érdekeltek. Szerencsére ezekből otthon nem is volt hiány. Nem csak húsleves, rántott hús vagy pörkölt lehetett a vasárnapi ebéd. Vajban megfuttatott szőlő, mint köret a húshoz, szárított zöldfűszerek, többféle sajt, néha vadhús, erdei gomba – a 70-es, 80-as években ez nem minden átlagos vidéki család konyháján fordult elő.
A felmenőimétől eltérő konyhát viszek, ám az alapokat otthonról hozom. Nem is annyira a technikai tudásért vagyok hálás – kaptam persze azt is –, mint inkább a szemléletért: friss, egészséges ételt adni a szeretteinknek nem kell, hogy kimerítő robot legyen, lehet főzni jókedvvel, örömmel, fantáziával. Mivel két kisebb testvérem van, sokáig lehettem otthon, a napközit és a közkonyhákat alig ismertem. Otthon sem volt soha zacskós leves, készétel, de még a száraztésztát se nagyon ismertük, ám gyakran láttam, ahogy anyám leakasztja a spájzból a gyúródeszkát, hegyet formál a lisztből, a közepébe fúrt kráterbe üti a tojást, gyors mozdulatokkal összegyúrja, azt meg különösen érdeklődve figyeltem, ahogy a sodrófára föltekert tésztát a sodrófával párhuzamosan nagyobb darabokra szeli, hogy aztán boszorkányos gyorsasággal metéltre vagdossa. Ezt is meg kellene még tanulnom, de én nem főzök túrós-, diós-, mákos-, krumplis tésztát – miért is nem?
10 éves lehettem, mikor nyári programként kijelöltük nekem, hogy megtanulok főzni. És mivel akkor még precíz csaj voltam, kis kártyákra le is jegyeztem a recepteket. Kelkáposzta-főzelék volt az első (apukám, aki utálta egyébként, repetázott belőle!), krumplileves és pörkölt leírására emlékszem még, meg persze külön kártyán a rántásra – gyorsan fölfogtam, hogy a főzés is, mint minden bonyolult dolog, egyszerű elemekből épül fel.
Ha nagyritkán véletlenül előre megfőzőtt meleg étel nélkül maradtunk, anyukám kiadta, süssünk tojást. Persze én nem értem be a sima rántottával, nekem minimum sajtos, de méginkább zöldséges omlettet kellett készítenem, külön habbá vert fehérjéből, vastag, habkönnyű lepényt, ezzel-azzal töltve.
Az igazán önálló főzés az egyetemmel kezdődött. 200 kilométerre a családtól, anyám főztjétől magamnak kellett gondoskodnom magamról. Kéthetente jártam csak haza és akkor sem nagy készételcsomagokkal tértem vissza. A menza unalmas volt, vacak és egészségtelen, ráadásul ekkor tetőzött a „reformkonyha-kattanásom” (főként a „Reformkonyha” könyv nyomán, kár, hogy a reformkonyha megnevezést azóta mennyire lejáratták), nem voltam lusta eljárni barnakenyérért, friss zöldségekért. Aztán összetalálkoztam a férjemmel, aki akkor már egy éve nem evett húst, és mindjárt könnyebb volt nem csak egy adagokat főzni. Persze élveztem az elismerését is, minőségi változást hoztam a táplálkozásába. Kispénzű egyetemistaként igencsak hasznos volt az a tudás, de inkább hozzáállás, amit otthonról hoztam: hogyan lehet takarékosan, de változatosan főzni. Egyszerű a válasz: szívvel.
Egy fontos hatást kell még megemlítenem. Bár mindig is érdekelt, hogy más népek mit esznek, sokáig ezt az érdeklődésemet – egy-két rövid nyaraláson kívül, korlátozott anyagi kereten belül – csak elméletben elégíthettem ki. Amióta dolgozom, úgy alakult, hogy eltölthettem jópár hetet a miénkénél jóval fejlettebb gasztronómiai kultúrával rendelkező országokban, főleg Olaszországban illetve Franciaországban. Egészen más élmény a helyiekkel együtt enni egy étteremben, mint tudatlan turistaként. (Aztán hogy ne legyek kiszolgáltatott, megtanultam olaszul.)

De az elvitathatatlan, hogy a legfőbb hatás anyámé. Aki megtanított mindent, amit tudni akartam, de hagyta, hogy a magam útját járjam, hagyta, hogy elengedjem a fantáziámat. Ma is támogat, ahogy már kiderült, kézzelfogható dolgokkal is, fantasztikus dolgokat kapok a kertjéből. Jellemző, a körömvirágos tésztás poszt után a saláta, rukola, zöldfűszerek mellé egy csokor körömvirágot is csomagolt nekem. És a friss kecskesajtot még nem is említettem!


A VKF! pályázatnak része a recept is. Mivel nem tudok egyetlen, meghatározó ételt megnevezni, ami felsejlik a gyerekkoromból, legyen két olyan, ami mindenképpen édesanyámhoz kötődik, mert
1. az egyiket csak otthon vagyok hajlandó megenni (illetve családtagjaimnál, beleértve anyósomat is, szerencsére),
2. a másikkal máshol nem is nagyon találkozom.

Az első a paradicsomos káposzta. Gyerekkoromban is a kedvencem volt, ma is imádom, de csak otthon. Viszont a közkonyhákon csak egyszer kóstoltam és azóta sem vagyok hajlandó, ugyanis nem tudom, milyen perverziótól vezérelve majdnem mindenhol rengeteg cukorral ( a másik ilyen a sóskafőzelék – azt is imádom, de cukorral meg nem enném, brrrr) és nagyon vastag rántással főzik. Borzalmas. Főleg, ha még hús is van ehhez az édes trutyihoz.

Nálunk így készül:
A felcsíkozott káposztát és negyedkarikára vágott hagymát előző este megsózom, összekeverem köménnyel, pici ecettel, lefedve állni hagyom (és igyekszem nem rájárni). Vízzel és paradicsomlével megfőzöm és vékonyan berántom.
Én kenyérrel szeretem, beledobálom a forró levesbe kenyérdarabokat.


A másik legyen a dödölle. Őrségi, göcseji étel, az ország más vidékein nem is nagyon ismerik, csak a dalt. Szeretem ezeket a régi szegény-ételeket, sok évszázad bölcsessége van bennük. Amilyen egyszerű összetevőkből áll, annyira nehéz jól elkészíteni, alig egy-két éve tudok rendes dödöllét főzni, hiába figyeltem mindig nagyon otthon. Krumpli, liszt, zsíradék, hagyma – de a pontos mennyiségeket nem tudnám megmondani. Általában ott rontottam el, hogy túl sok volt a krumpli a liszthez képest.

2 személyre egy nagy krumplit meghámozva, kockára vágva sós vízben puhára főzöm. Közben 1-2 fej hagymát vékonyra szelek és halványbarnára pirítom. A krumplit összetöröm, de a vizet nem öntöm le róla. Hozzákeverek annyi lisztet, amennyit felvesz (többet, mint gondolnám), de közben nem veszem le a tűzről, csak mérsékelem a lángot. A masszát – elég masszív, komoly izommunka összedolgozni – az olajos hagymára szaggatom és kis adagokban megpirítom. Én úgy szeretem, ha olyan az állaga, mint a császármorzsáé, kissé morzsalékos. Tejföllel (részemről sok tejföllel) meglocsolva komplett étel, pláne, ha van hozzá egy kis tökmagolajjal locsolt, vegyes vágott savanyúság, de a vörösboros vaddisznópörköltet sem tudom elképzelni más körettel, mint dödöllével.



Míg ezzel a poszttal szenvedtem, a Húgom és a Férjem között a következő chat zajlott:

H: Mit csinál, főz vagy blogol?
F: A laptopja előtt ül alkotói válságban... Azt kellene megírnia miért is szeret főzni.
H: Hát nem tudja?
F: Két eset van: 1. kékharisnyaságból, már kamaszkorában is lejárta a lábát, hogy a kefír helyett joghurtot szerezzen magának (jogos, a megyei tejipari vállalat csak kefírt gyártott, joghurtot csak a Nagycsemegében lehetett kapni). 2. Szeret alkotni. Ebből a kettőből jött ki a CSG! (CSG = csúcsgasztronómia) Lehet, hogy szólok neki, hogy megírtam. Ne szenvedjen!


2 megjegyzés:

ildinko írta...

Ez a párbeszéd nagyon kedves!

Jó Neked, hogy ilyen szeretettel fogadják a szenvedélyed!
Remélem, egyszer majd engem is így elfogadnak a nekem fontosak... :)

Névtelen írta...

A dödöllével kapcsolatban annyit, hogy az általad leírt recept nem sokban hasonlít az igazi dödölléhez. A lisztes szórás után szép simára kell nagy méretű fakanállal dagasztani, keverni. Kiszaggatni a hagymás zsírba mártott kanállal kell. Tálaláskor még megöntözhetjük tejföllel és a paprikás zsírban sült hagymakarikákkal. Ez így tökéletes vaddisznó pörkölthöz. Pirítani is lehet még a szaggatás után, de semmiképpen sem morzsalékos állagúra. Nekem zalai gyökereim vannak, ott így tanultam a nagymamámtól.

 

blogger templates | Make Money Online