csütörtök, április 12, 2007

Járt utat a járatlanért…

A munkanapjaim nagy részét kiküldetésben töltöm egy vidéki nagyvárosunkban, így majd’ minden héten egyszer-kétszer étteremben vacsorázom a kollégáimmal. Ha extrém hosszúra nyúlik a munkanap, akkor a szálloda éttermében, sajnos többször, mint szeretném – patinás szállodánk konyhája nem sok fantáziát mutat, de az ételek elkészítése is sokszor komoly kívánnivalókat hagy maga után. Ezért (is) igyekszünk a belvárosban, a megszokott helyünkön enni. A Népszabadság „100 legjobb étterem” kiadványában fedeztem fel, és nem kellett csalódnunk. Persze, nekik is volt már gyengébb napjuk, de ettől még kitartunk mellettük. Akarom szeretni őket, na, sokkal-sokkal jobb a nagy magyar átlagnál. Annyira kreatívak, amennyit a piac még elbír, az ételek elkészítése korrekt, szakszerű, a tálalás ízléses, borválaszték pohárnyi mennyiségben is, a kiszolgálás udvarias, ha a nyitvatartás utolsó órájában esünk be a töküres étterembe, akkor sem vágnak pofákat, ugyanolyan szívélyesen bánnak velünk, mint bármikor máskor. Már nem kell külön kérni, hogy a sört csak a leves után hozzák, érkezik együtt a főétellel, és automatikusan írják az áfás számláinkat is. Múltkor, míg az ételre vártunk, azt játszottuk, hogy felmondtam az étlapot: az előételek, levesek, saláták, tészták, wokban készült ételek, halak fejezeteket hibátlanul soroltam föl, mire a húsételekhez értem volna (abban nem is vagyok annyira jó), tálalták a vacsoránkat.
Talán nem csoda, hogy kicsit már unom is, ezért tegnap este „kimentünk felderítőbe”. A szintén a sétálóutcában lévő ír kocsmát gondoltuk kipróbálni, a bejáratnál kilógatott étlapot elolvasva nem ment el a kedvünk tőle.
Előételnek a sörkorcsolyákként is rendelhető finomságok nagy részét egyesítő, az étterem nevét viselő salátát választottam: olívás kevert saláta kacsamájpástétommal, pácolt erdei gombákkal, fűszeres olajban érlelt kecskesajt kockákkal, fokhagymás pirítóssal,– de nézzük a tényeket. A saláta öntete agresszív ipari ecetből, olaj alig, a májpástétom állaga nagyon durva, ízre keserű, kacsamáj voltáról sem vagyok meggyőződve, a sajt nem hogy nem fűszeres-olajos, de még csak nem is kecske (Anikóra tippelek), egyfajta, íztelen gomba, a pirítós szénné égetve, ahol nem, ott gyanúsan szürke, mintha végighúzták volna a hamuban, koszra nem is merek gondolni, fokhagyma sehol.
Asztaltársam tárkonyos pulykaragulevest eszik, a külön kért citrommal kellemesen pikánsra állítható be az íze.
A leveses illetve salátás tányér még előttünk, mikor érkezik a második fogás.
Ahogy a pincér leteszi-fölveszi a spagetti arrabbiata-mat (pontosan idézem az étlapot), rosszat sejtünk: a „tésztaétel” ide-oda lötyög a hatalmas tányérban, mint egy sűrű leves. Az is: kanállal kellene enni, villával majdnem lehetetlen. A tészta 4-5 centis darabokra tördelve, szinte pürévé főzve. A mártás furcsán szürkés színű, pedig hámozott paradicsom is van benne, az látszik, de a kóstoláskor kiderül, hogy ez bizony ketchup, nem is kevés. Az íze nem csípős, ahogy az erőspaprikától lenne, hanem iszonyúan maró, a zacskónyi feketeborstól (ma reggel még érzi a gyomrom). Az elhanyagolhatóan kis mennyiségű, durván reszelt sajt a tetején legalább parmezán...
Még soha nem hagytam meg majdnem teljes adag ételt – elég rutinos vagyok, rizikós fogást nem választok –, de most kénytelen voltam. Partneremnek elég volt látnia az arcomat, meg sem merte kóstolni, belemenekült a sztrapacskájába (azon is lehetett volna több juhtúró).
Annyira botrányosan rossz volt, hogy én szégyelltem magam a szakács helyett is. A pincér levette, hogy van némi probléma a „tészta” körül, én nem szépítettem a dolgot: ez nem arrabbiata, ennyinél megálltam, pedig még csak nem is tészta volt. Errefelé így készítik – válaszol, meg a carbonara miatt is szokott szólni a szakácsnak, hogy tojást is üssön rá, de egyébként is leveszik az étlapról a tésztaételeket. Kellemetlenül érzem magam, hogy itt legföljebb a tudálékos vendéget játszhatom, akkora a sötétség, hogy itt egy-két mondattal nem lehet világot gyújtani.
Desszertet ajánl, én nem vállalok több kalandot, de egy pohár bort elfogadok – na nem kárpótolni szeretnének a problémás étel (ó, micsoda eufémizmus) miatt, csak éppen bevezetnek egy új terméket.
Némi sajnálkozás részünkről, hogy a szakács hibáját a pincérnek vagyunk kénytelenek elpanaszolni, hát igen-igen, a vendégek nem mennek a konyhába. A szakács nem jön ki – válaszolom némi éllel, nem véletlenül.

2007., Magyarország, kétszázezer lakosú város trendi étterme. Hajrá magyar vendéglátás, van mit javítani.

De (majdnem) örök optimizmusommal megállapíthatom, hogy ez a tapasztalás is jó volt valamire: kipróbáltuk, már tudjuk, hogy nem ide kell jönni. És nem is unom annyira a törzshelyünket.

2 megjegyzés:

dorkalorca írta...

hol a hely? mi a neve?

Rossamela írta...

Tévedtem. Nincs 200ezer lakosa a városnak, csak 175ezer. De gyerekkoromban még ez volt Budapest után a legnagyobb magyar város.

De ha még így sem lehetne kitalálni, akkor íme, ez az .

 

blogger templates | Make Money Online