Sásliliom

A múltkori zsákmány-mustrám alkalmával beharangoztam már a sásliliomot. A szakirodalom szerint enyhén édes, lágy zöldségízű, salátához, cukkinihez, spárgához és dinnyéhez is hasonlítják. A virág tölthető, akár a tökvirág, édes szirmait salátákba, desszertekhez ajánlják, illetve 5-8 centi hosszú hajtásait tavasszal, spárga helyett fogyasztják.

A világhálón szinte csupa olyan receptet találtam, ami a virág szirmait használja, én viszont bimbót szedtem, pompázó virágot legközelebb. Akkor nem volt időm hosszasan tanulmányozni a szülői háztartásban fellelhető virágos szakácskönyv idevágó receptjét, csak az biztos, hogy gyömbéres-zöldséges csirkecsíkokhoz adta a szerző a sásliliomot. Ami egy fél olvasás után megmaradt a fejemben, az alapján készítettem el, persze csak zöldségekből. Aki igényli, a felcsíkozott csirkemellek sütésével kezdje majd adja hozzá a zöldségeket. Természetesen elkészíthető ez az étel sásliliom nélkül is, de bimbó ízéhez nagyon passzol ez a fajta fűszerezés.

Zöldségek sásliliommal

2 nagy marék barnarizs
1 evőkanál olaj
2 gerezd fokhagyma
Egy kis darabka gyömbér (nálam most csak szárított volt, megcsepegtettem citromlével, ettől valamennyire megpuhult)

3-4 újhagyma
1 zsenge cukkini
2 szál sárgarépa
2 löket szójaszósz
10-15 sásliliombimbó

A barnarizst 2,5-szeres vízben feltettem főni, és nekiláttam előkészíteni a zöldségeket. A sárgarépát megtisztítottam és gyufaszál vastagságú csíkokra vágtam. A cukkiniból zöldséghámozóval szalagokat vágtam. Az újhagymát zöldjével együtt 5-6 centi hosszú darabokra vágtam. Lereszeltem a gyömbért, felaprítottam a fokhagymát. Mire idáig eljutottam, a rizs már majdnem el is készült, elzártam alatta a tüzet, befedtem és hagytam saját gőzében puhulni. Nekiálltam a zöldségeknek, ez nagyon gyorsan készül. Serpenyőben olajat forrósítottam, rádobtam a gyömbért és a fokhagymát, éppen csak megfuttatttam, nem hagytam megégni. Hozzáadtam az újhagymát, sárgarépát, majd egy-két perc múlva a cukkinit is. Meglocsoltam egy kevés szójaszósszal, óvatosan kevertem rajta kettőt-hármat, majd rádobtam a sásliliomot, azzal is összeforgattam de már nem főztem tovább. A főtt barnarizzsel tálaltam.

2 adag

További sásliliom-receptek angolul itt.

Nem főzök

Ebben a melegben naná, hogy kerülöm a tűzhelyet, ilyenkor még szívesebben eszek bulgurt, hiszen főzni sem. Egyébként is mindig tartok otthon, igaz jolly joker és szezontól függően egy-két ízesítővel, kevés munkával nagyon jóízű ételeket lehet készíteni belőle. Egy pohár joghurttal komplett és nagyon egészséges ebéd vagy vacsora.

Igazi munkaebédnek való, ha este későn érek haza és már nincs kedvem főzőcskézni másnapra, egy adagnyi bulgurt beáztatni még mindig van erőm. Nincs más dolgom, mint a bulgurt leöntöm kétszeres mennyiségű forró vízzel (célszerűen eleve az ebédesdobozomban), befedem, egy-két óra alatt megpuhul. Reggel egy villával fellazítom az összetapadt szemeket és hozzákeverem az ízét meghatározó hozzávalókat.

Nyáron csak nyers zöldségekkel, zöldfűszerekkel (petrezselyem, menta, bazsalikom) keverem össze, mehet bele paradicsom, uborka, újhagyma, szárzeller, paprika, olajbogyó, édeskömény, zsenge cukkini, a variációk száma végtelen. Érdemes hozzáadni némi hidegensajtolt olajat, olívaolajat, nem csak az íz kedvéért, de hogy a zsírban oldódó vitaminok felszívódását is segítse.
Rengetegféleképpen lehet még elkészíteni, a megpuhított bulgurhoz adhatunk:

• vastagabb karikákra vágott, megolajozott, sütőben megsütött, chilivel és naranccsal (levével és héjával) ízesített sárgarépa,
• sült paprikacsíkok, olajbogyó/kapribogyó, fetasajt
• keleti fűszerezéseel (pl. koriander, római kömény, gyömbér) megsütött padlizsánkockák, citromlé,
• fokhagymás olajon megfuttatott cukkinikockák és friss menta.

Az én ebédem most ezekből készült:

½ csésze bulgur
5-6 koktélparadicsom vagy 1 nagy paradicsom
½ csokor petrezselyem
½ csokor bazsalikom
½ citrom leve
1 evőkanál olívaolaj
2 evőkanál fekete olajbogyó
1 adag

Bizarr. Bizarr?

Remek tippek jöttek a tegnapi kérdésemre, azon túl, hogy nagyon jó helyen keresgéltek a kolleginák, nagyon jó ötleteket is adtak, mindenkinek köszönöm a hozzászólásokat.

Mindjárt az elején jött két tipp a padlizsánra, de mikor közöltem, hogy édességről van szó, még Zsuzsa is elbizonytalanodott és váltott szilvára. A 2 padlizsán mellett volt még egy kóbor cukkini-tipp is, de szerintem Fűszeres Eszter már mindent annak lát :), a 10 értékelhető hozzászólásban hatan gondolták, hogy a gombócnak szilvával ágyaztam meg.
Ami pedig a gombócot illeti, külön kiemelném Kismacs pontos megfigyelését: "meg nem lehet fagyi, mert látszik, ahogy össze van gondosan gombolygatva". Milyen igaza van, tényleg gombolygattam, de bizony, ez fagyi! Kénytelen voltam, de csak azért mert a fagyigép és fagyiskanál nélküli háztartásomban készült és a kapargatós módszerrel nehéz krémes és jól formázható fagyit gyártani. Fagyiskanál nélkül meg gombócozni is nehéz.
A fagyi alatt pedig tényleg padlizsán van, méghozzá édesen. Nem az én agyamból pattant ki ez az elvetemült ötlet, a Konyhaművészetben olvastam valaha, de azonnal ráharaptam. Igazolom, amit a recept mellett olvastam, csak padlizsán és cukor, semmi más ízesítő nem kell hozzá, a padlizsánból rengeteg íz fő ki. Tényleg nagyon sokízű, oda kell figyelni rá. Viszont magában nagyon tömény, szerintem is kell hozzá ellenpontnak valami savanyú, ott is citromszörbetet javasoltak hozzá, az egyszerű felszereltség okán most joghurtalapú citromfagyit készítettem, és mivel éppen volt otthon, megturbóztam egy kis (sok) bazsalikommal - és minő véletlen, kis módosítással megismételtem a VKF! első fordulójára készített kalóriaszegény desszertemet.

A helyes megfejtés tehát: szirupban főtt padlizsán bazsalikomos citromfagyival

Hozzávalók 2 személyre:
1 padlizsán
1 kanál (barna)cukor

A padlizsánt felkockázom, hibátlan zománcú lábosba teszem és rászórom a cukrot. Félreteszem egy órácskára, ezalatt a padlizsán levet ereszt, ebben kis lángon megfőzöm, míg a padlizsán megpuhul és a leve sziruppá sűrűsödik.
Citromsörbettel, mentával, citromfűvel díszítve vagy bazsalikomos citromfagyival és bazsalikommal tálaljuk, egy recept a joghurt alapú fagyira itt. Fagyihoz krémesebb joghurtot, görög joghurtot javasolok, vagy a normál joghurtból hagyjuk a savót kicsöpögni egy lazább szövésű textilen át. Nekem ez nem volt, így kényszermegoldásként a nagy joghurtosdoboz fedőfóliáját megszurkáltam és egy pohárra borítva hagytam kicsöpögni, ami kijött belőle.


Visszatérve még a tippekre és az ötletekre, nagyon tetszett az alul-fölül sült padlizsán, érdemes lenne kipróbálni fagyiban is. Mint a kecsketúrót is. Sok évvel ezelőtt álmodoztam már sós fagyikról, de nem is nagyon mertem hangoztatni, mert 1. vagy kinevetnek, 2. vagy megvalósítják az én ötletemet és akkor hol a kitaláló dicsősége?
Azóta rádióműsorokban, kis színesekben hallottam már ilyesmiről, persze, hogy másnak is eszébe jutott, szóval már ki sem kell nevetni, de a dicsőség is oda. Az említett kedvenc lapomban is találkoztam camembert-parféval, egyre nagyobb az átjárás a hagyományosan édesnek és sósnak tartott ételek között. Ha gyümölccsel készítjük a húsételt meg a salátát, miért csak édességként ehetnénk fagyit?
Természetesen nem a rántotthúsfagyira gondoltam, bár hatalmasakat röhögtünk a "kérek három gombócot: pörkölt, nokedli, uborkasaláta" lehetőségen.
Hát nem jó lenne ebben a kánikulában - én ilyenkor édeset sem kívánok - egy kapros uborkafagyi, bazsalikomos paradicsomfagyi, zelleres-diós gorgonzolafagyi, mentás cukkinifagyi, zöldfűszeres (mondjuk rukolás) kecsketúrófagyi, citromillatú kakukkfűvel ízesített habos padlizsánfagyi, neadjisten tejszínes spenót enyhe fokhagymával?
Nagyon bizarr?

Játsszunk!

Holnap jövök a recepttel, de addig is: ki találja ki, mi van a képen?

Kördés - A gasztroblogírás hatása a környezetre és viszont

Már Lila Füge is érdeklődik nálam arról, amiről Albana ír nagyon kedves posztjában: hogyan viseli a család a hobbinkat, azt, hogy előbb fényképezünk és csak aztán eszünk, egyáltalán milyen hatásal van a gasztroblogírás a környezetünkre. "Ha bárkinek van egy jó mondata, vagy története ami összefügg a család és blogírás kölcsönhatásaival, írja meg" – szólít fel és indít el egy újabb lavinát a magyar gasztroblogéletben.
Nos, éppen most esett meg nálunk: jóízűen ettem és lelkesen dícsértem a férjem által készített kétféle sajtos melegszendvicset (írtam már, ebben profi), – az egyiken camembert, alma, dió, a másikon kaskavál és újhagyma – ennyivel intézte el: Van aki főz, van aki fényképez!

Több, mint egyértelmű utalás, de annyira kedvesen mondta, hogy eszembe sem jut, hogy nem tetszene neki az új hobbim.

Albana elmélkedését aztán Maci öntötte konkrét kérdés formájába, hadd válaszoljam meg ezeket:

1. Miként, hogyan reagál a család/férj/baráti kör a blogírásra, a gasztromániára, és mi a véleményük arról, hogy az ebédnek a késen, kanálon és villán kívül a kamera is tartozéka, mint állandó "evőeszköz"?

2. Befolyással van az utóbbi időben több mint 100-ra szaporodott magyar gasztroblog, és a bennük található számtalan sok jó recept a te konyhádra is?

1. Ja, még fényképezel – vár türelmesen, mielőtt enni kezdenénk. Akkor is, ha nagyon éhes. Nem türelmetlenkedik, sőt, mindenben támogat, még ha tevőlegesen nem is vesz részt a blogírásban vagy fotózásban. Segít kiválasztani a képet, ötleteket ad, megerősít a döntéseimben. (Bár az is előfordult, hogy egyszer publikálás előtt elolvasva az írásomat, az volt a véleménye, hogy túl sokat akarok mondani. Bár ebben is egyetértettünk, tényleg kissé dagályos lett az az írás, de szándékoltan volt az, semmit nem akartam és tudtam kihagyni belőle.)

Tetszik neki, mint minden hobbim (az olasztanulás volt még ilyen, annak is volt köze a konyhaművészethez): tudja, hogy ez engem boldoggá tesz és ez neki is öröm.
Ha új étel kerül az asztalra, megkérdezi, hogyan készül, hogy ő is el tudja majd készíteni magának, de mióta blogolok, elég azt válaszolom, hogy nemsokára elolvashatja. És bármikor elolvashatja, sőt, el is olvassa.

Megkérdeztem tőle is, mit gondol a témáról. Azt válaszolta, mióta blogger vagyok, jobbakat eszünk, legalábbis gyakrabban és többfélét. Szerintem nem. Én éppen fordítva érzem: szerintem nem főztem eleget mostanában és keveset is írtam. Úgy érzem, régebben többet kísérleteztem, a gasztronómiai fénykoromat éppen nem a blogírásban éltem ki, akkor csak l'art pour l'art alkottam :). Na nem mintha manapság csak csupa jól bevált receptet ismételnék, viszont sokat főzök mások blogjából, szerintem ezért gondolja az emberem, hogy jobbakat-gyakrabban-többfélét, de én ezt mással is magyaráznám: az elmúlt év drámaian leterhelt a munkahelyemen, főzésre nem is nagyon gondolhattam. De már újra felszállóágban vagyok, rá is erősítek erre a blogírással, amit meg csak most kezdtem, rengeteg lehetőséget érzek még benne.

A tágabb családomtól is kapok visszajelzéseket, legutóbb anyukámtól: “lassan már rólam szól a blogod! Ne fényezzél már ennyit!” De a tények tények, nem hallgathatom el az érdemeit!
Olvasnak, dícsérnek, és várják az újabb bejegyzéseket – nem írtál a hétvégén?!, csak ennyi? – szóval ők is szívesen olvassák.

2. Erre a kérdésre már megválaszoltam.

Lassú vagyok ezekkel a kördésekkel, mire válaszolok, már rengetegen megírták a témát, pedig most elsőként lettem megszólítva.

Nos, ki legyen? Legyen Ildinkó, aki újra visszatért a konyhába és a bloghoz a sikeres államvizsgája után, úgy érzem, van mit mesélnie a témában!

Saláta megint

Ez itt az ebédcsomagom. Majdnem minden a hétvégi zsákmányból, a Mama kertjéből. Vegyes salátalevelek, rukola, madársaláta, lollo rosso, jégsaláta, mellette fekete- és pirosribizli. Az öntet magánimportból származó toszkán olívaolaj, és - mihez, ha nem ehhez - anyukám feketeribizli-ecete (ha nem lenne, akkor balzsamecetet tettem volna bele). Adtam még hozzá egy csöpp - de tényleg csak egy csöpp - gránátalma-szirupot, hogy mélyítse kicsit az ízét (lehetne méz is, attól függően, mennyire édes a balzsamecet).

Ezt fogom mind összekeverni és jóízűen megenni.

Ha lenne egy vargányám vagy más erdei gombám, megfuttatnám olívaolajon, kis fokhagymával és jól rápakolnám a salátalevelekre, tekernék rá egy kis borsot és egy szelet rusztikus kenyérrel vagy ciabattával kitunkolnám az öntetet. Meg innék hozzá egy pohár könnyű vörösbort, de akkor már vacsora lenne, ha ünnepi, akkor csak előételnyi mennyiségben.

Vagy adhatnék hozzá egy két szeletke füstölt gomolyát is.

De az sincs, hát magában fogom megenni. És jóllakom az ízzel meg a ropogtatással!

Update: de munkaebéd volt! Ja, és éreztem benne a gránátalma-szirupot is.

Ez tényleg savanyú! - Töltike egressel, hús nélkül

Az egész úgy kezdődött, hogy a szupermarket gyömölcsösrészlegén megláttam a félkilós kiszerelésű egrest. De szeretem, és milyen régen nem ettem, már be is ugrott a kosaramba. Hazaérve azonnal rávetettem magam: hú de savanyú! Nem volt igazán érett, nem az az íz, amire vágytam.

Ekkor eszembe jutott Fűszeres Eszter töltikéje, aminek az igazi savanyúságát az egres adja meg. A körülmények szerencsés együttállása folytán szőlőleveleket is be tudtam szerezni a hétvégén. Miután apám kivágta a pár sor szőlőjét – nem érdemes vesződni vele –, a megmaradt pár partizán tő biztosan nem permetezett, gyorsan le is szedtem a legnagyobb – még így is elég kicsike – leveleket. (Lehet, hogy lesz eltevős kovászos uborka is?)
De mivel töltsem hús helyett? Legyen csak rizs, jobban ízesítve.
Két szál felkarikázott újhagymát olajon megfuttattam, rádobtam 3 maréknyi megmosott rizst, átforgattam a hagymás olajon majd felöntöttem vízzel és puhára pároltam. Félidőben hozzáadtam egy maréknyi megmosott mazsolát is, majd a végén citromillatú kakukkfűvel ízesítettem.
Ezzel töltöttem meg a leforrázott szőlőleveleket. Sajnos ezek nem voltak elég nagyok, nem sikerült igazán csinos csomagocskákat kerekítenem, de azért igyekeztem egy kis lábosban szorosan egymás mellé pakolni őket. Az utasítás szerint felöntöttem vízzel (mivel siettem, a szőlőlevelek még meleg forrázóvizét használtam), éppen csak felforraltam és hozzáadtam az egrest, fedő alatt gyenge lángon kb. 10 perc alatt megfőtt az is. Nem gyöngyöztettem hosszasan, ahogy az eredetit kellene, hiszen ebben nincs nyers hús, már minden alkotó megfőtt benne.
Nem habartam be, tejfölöm sem volt otthon és nem is akartam a már kicsit szétcsúszott töltikéket abajgatni, meg ha már savanyú, legyen igazán savanyú: joghurttal locsoltam meg. Cukrot sem tettem bele (idegennek érezném), hidegen ettem, a kapor természetesen nem maradt el.
Egy dolgot elszúrtam, legközelebb nem rizottó-rizsből lesz a töltelék, túl krémes, túl lágy, nem tartja meg a formáját.
Az íze viszont így is fantasztikus, igazi nyári étel valóban. Csak első kóstolásra vadul savanyú, aztán kifejezetten üdítő, friss, pont ilyen meleg napokra való, mint a mai.

Ez várható

A képen a hétvégi zsákmány egy része látható. Saját szedés, megint édesanyám kertjéből.
Rukola, madársaláta, fekete- és pirosribizli, málna, fűszernövények (bazsalikom, menta, citromillatú kakukkfű, szurokfű, majoranna, zsálya, rozmaring, kapor), szőlőlevél, újhagyma. Meg még egy kis kecsketúró és egy kis üveg eperlekvár.
Mikor mindezt már nagyjából összeszedtem, anyukám megkérdezte: sásliliom bimbóját nem viszel? Ehető, a kínaiak szeretik! Én meg mindent szeretek, naná, hogy kipróbálom. A képen a bal alsó sarokban, a szőlőlevélen azok a sárga hosszúkás, babhüvelyre emlékeztető bigyók, na az a sásliliom. Egy „ehető virágok” témájú könyvében gyorsan megnéztem, egy receptet találtam, abban csirkecsíkokkal készítik, gyömbérrel, szójaszósszal, zöldségekkel párolva. Megkóstoltam nyersen, nagyon érdekes íze van, még nem jöttem rá, mire hasonlít, de valami hússzerűre emlékeztet.

Ahogy eltettem a fényképezőgépemet, megszólalt anyukám: a saláták (jégsaláta, lollo rosso) meg a rebarbara lemaradt! Meg a meggy és a cseresznye is, és még valami: megtisztított, kimagozott meggy szára. Állítólag a meggyszártea zsíroldó, fogyasztó hatású. Egyszer már bejött, igaz, akkor diétáztam is (keveset, de változatosan ettem), meg lótottam-futottam egész nap. Azért megint teszek egy próbát. Szükségem van rá…

Ne ítélj első látásra!

Nem hinném, hogy a kép alapján bárki kedvet kap ennek az ételnek az elkészítéséhez (pedig ennél még trutymósabban kellene kinéznie!), gondolkodtam is, érdemes-e egyáltalán lefényképezni. Ez az étel tipikus példája a ronda de finom kategóriának, a jelentéktelen külalak nem jelzi előre az ízek tűzijátékát.
A VKF! fűszeres fordulójában megemlékeztem már erről az indiai zöldségételről, amit jó tíz éve készítettem a Krishna hívők szakácskönyvéből (ezt meg mint a kedvencemet említettem már egy kördésre adott válaszban). Tintaleves/Eszter és Mademoiselle érdeklődését is fölkeltette az európai íny számára bizarrnak tűnő fűszerezés: az édeskés fahéjas-kókuszos illat után erősen csípős íz következik. Mondhatnám, az ő kívánságukra álljon most itt a recept, de én köszönöm nekik, hogy nem kellett gondolkodnom, mit is főzzek, a feladat adott volt.


Ganapati kedvence

6-8 személyre (Én inkább 6 személyt mondanék, persze ez attól is függ, hány fogásból áll az étkezés. A fele mennyiséget ketten megettük ebédre.)

1 kg burgonya
25 dkg zöldborsó
4 nagy paradicsom
4 evőkanál ghí
2 erős zöldpaprika
2 evőkanál kókuszreszelék
3 szegfűszeg
3 szem feketebors
1 kiskanál fahéj
2 kiskanál koriander
3 kiskanál mák

Az eredeti recept úgy utasít, hogy a krumplit vágjuk fel 2 cm-es darabokra, a ghín vízzel pároljuk meg, a zöldborsóval együtt. A paradicsomokat 8 dl vízben főzzük puhára. Az összes többi ízesítőt egy mozsárban törjük péppé. A megfőtt zöldségeket törjük össze, nyomjuk át egy szitán, majd a fűszeres keveréket hozzáadva főzzük még pár percig.

Nos, nagyjából eszerint jártam el, de a paradicsomot nem főztem meg külön, hanem mikor a krumpli már megpuhult, a felkockázott paradicsomot is hozzáadtam (nem korábban, állítólag a krumpli savas közegben nem fő puhára), illetve hogy nagyjából felismerhető legyen, hogy miből is készült az étel, és maradjon valami rágnivaló is (szerintem nagyon fontos a rágás, főleg ilyen „fölfújós” zöldségek esetében, ne felejtsük el, hogy az emésztés a szájban kezdődik!), nem törtem át a zöldségeket.
A ghít olajjal, a hegyes erős zöldpaprikát (sajnos éppen nem volt otthon) őrölt chilivel helyettesítettem – hiányzott a zöldpaprika, azzal jobb, frissebben csípős.

Előtte-mellette ettünk egy nagyon egyszerű uborka-raitát (joghurttal készült salátaféle az indiai konyhában): a vékonyan felszelt kígyóuborkát joghurttal és őrölt köménnyel kevertem össze.

Mások konyhájából

Mielőtt blogger lettem, gasztro-témájú ötletelhetnékemet fórumozásban éltem ki. Ám ez meglehetősen real-time tevékenység, akkor működik jól, ha éppen egyszerre lógunk a hálón a többi gasztrománnal, és mindig kell egy apropó is, hogy elinduljon egy fórum. Persze a legtöbb elhal néhánytíz hozzászólás után, ahogy megvan a keresett recept vagy problémás elkészítési mód, de előfordul, hogy egy-egy téma kisebb csapattal hosszasan folytatódik. Ez elég ritka eset, viszont egy ilyen topik valóságos kincsesbánya. A blogírás más műfaj: kitágítja a lehetőségeket, de nagyobb feladatot is ad, itt bizonyítani kell, hogy nem csak okosakat, finomakat tudok mondani, de meg is tudom főzni.
A közösségi élményt a blogírás is megadja, a hozzászólások után többeket szinte személyes ismerősömnek érzek, pedig még soha nem is találkoztunk.

Amíg nem írtam, nem is olvastam ennyi blogot, mint most. Szakácskönyvet már régen nem veszek, de netes receptgyűjteményeket sem böngészek, sokkal inspirálóbbak a kolleginák és kollegák főzőnaplói. De nem csak a receptekért olvasom őket. Van, akit a profizmusáért olvasok, van, aki azért került a kedvenceim közé, mert nagyon tetszik a lelkesedése (mintha a 15 évvel ezelőtti magamat látnám), ki azért, mert gyakran ír és mindig van nála érdekes olvasnivaló, ki meg azért, mert ritkán, de annál érdekesebbeket, kit a gyönyörű képeiért szeretek, de a legfőbb vonzereje a blogoknak a személyesség.

A Chili&Vanília volt az első gasztroblog, amit olvasni kezdtem – gondolom, ezzel nem vagyok egyedül. Csak tudnám, hogyan keveredtem oda először, történelmi pillanat volt. Rengeteg receptjét főztem már meg és kommentáltam a bejegyzéseit lelkesedéssel. A héten ismételtem a fűszeres karfiolját, a pirított ropogós müzli állandóan műsoron van, utoljára fahéjasan készült és gondolkodom más fűszerezéseken is (kardamom biztosan lesz még).

Mikor Lila Füge közzétette a kushari receptjét, azonnal eldőlt, mi lesz a másnapi ebéd. Bár nem jártam még Egyiptomban, biztos vagyok benne, hogy nagyon szeretném az ottani konyhát (is). Egy gondom van csak a kusharivel: még leegyszerűsítve is 4 edény kellett az elkészítéséhez. Jó lenne tudni, hogy ezt a mindenhol kapható egytálételt az utcán is ilyen bonyolultan készítik-e. Mindenesetre megéri a mosogatást.

Kicsi Vú képein mindig elámulok, látszik, hogy profi fotósa van. A VKF! V. fordulójára készített padlizsánjáról is gyönyörű kép készült, pedig egy ilyen barnás-masszás dolgot nem egyszerű fényképezni (nekem nem is sikerült, de én nem is tudok fotózni). Hasonló padlizsánételeket én is gyakran készítek – pl. a gránátalmás-tahinis-joghurtost is Chili&Vaniliától –, persze, hogy ezt a változatot is ki kellett próbálnom. Még az sem tartott vissza, hogy egy-két dolog nem is volt itthon. Csak ezért a két evőkanálnyi mennyiségért nem nyitottam meg egy üveg fehér bort, citromlével helyettesítettem, szecsuáni borsom sincs (még, irány a Nagycsarnok), és a chilis olajom sem volt elég csípős, hát egy nagy csipetnyi cayenne bors került bele. Viszont higítottam rendesen joghurttal, a tahini átható íze bőven megkívánja. Mindenesetre ismétlés várható, már csak azért is, mert szeretném tudni, hogy milyen lett volna, ha tényleg követem a receptet.

Mamma utóbbi VKF!-es pályamunkáját is rögtön reprodukáltam. Persze nem carmine-ből, hanem fehér endíviából, salotta helyett vöröshagymával párolva a gombát, de főleg a meglepő, de nagyon harmonikus fűszerezése miatt így is tökéletes lett az eredmény.

Macikonyha összetett epres-spárgás desszertje még alkotóira bontva is telitalálat, csaltam is vele, a mascarpone helyett krémtúróval körítettem a karamellizált spárgát és epret, de másodszorra már krém sem jutott mellé, így is isteni.

Nagyobb adagot kellett volna készítenem, akkor nem maradt volna meg egy fél csomag fehérspárga, amit aztán jól túltartottam, már csak levesnek lett volna jó. De eszembe jutott, amit az Il pranzo di Babette blogban olvastam. (A blog egy – szerintem nagyon kedves – dán film után kapta a címét, olaszul írja egy szőke, törékeny lányka, Lipomo, Milánó és Párizs között mozogva.) Pofonegyszerű ötletét valósítottam meg: hummusz spárgából. A csicseriborsó helyett a szétturmixolt főtt spárgát kevertem ki fokhagymával, tahinivel, olívaolajjal, citromlével. Ha már az alapanyagok tekintetében sem voltam hagyománytisztelő, a hummuszhoz kínált zöldségekben sem ragaszkodtam a szokásokhoz: endíviával és retekkel mártogattuk a csicseriből készült krémhez (a tahini miatt) eléggé hasonló ízű finomságot.

Az egyszerűség dícsérete – saláta

Az egyszerűség jelen esetben az elkészítés módjára vonatkozik. A természet tökéleteset alkot, mondom sokszor, és tényleg: csak a friss zöldségeket és egyéb hozzávalókat kell jól megválasztani, nem megváltoztatni, hanem kiemelni a karakterüket, ízüket, gusztusosan tálalni (nem nehéz, a sok szín és kontraszt eladja saját magát), és egy ilyen saláta akármilyen elegáns vacsoravendégség nyitófogása is lehet akár.
Salátának természetesen a lehető legfrissebb zöldséget használjuk. Egy csöppet szottyadt paprika lecsóba még jó, de salátában már illúzióromboló lehet, tehát a fonnyadásnak induló zöldségeket inkább megfőzöm.
Nem szeretem, ha caffog a saláta az öntetben, kevés (ahogy az olasz mondja: un filo d'oilo – vékony sugár) jó minőségű, hidegen sajtolt olaj és pár csepp citromlé vagy egyéb citrus leve, vagy biológiai erjesztésű (semmiképpen sem ipari) ecet is elég egy jó salátához. Sokszor ki sem keverem (pontosabban egy kis üvegben rázom össze) az öntetet (hacsak nem egy összetettebb vinegraitte, az olaj és citromlé/ecet mellett még mustárral, mézzel, fokhagymával, egyéb ízesítőkkel), de mindig az olajjal locsolom meg először a salátát, a vékony olajfilm bevonja a zöldségeket és így egyenletesebben oszlik el rajtuk a vizes fázis (citromlé, ecet).

Fontos még az is, hogy a zöldség se legyen csurom víz, hogy ne hígítsa fel az öntetet. Nem véletlen, hogy a salátacentrifuga az egyik kedvenc konyhai eszközöm, leghatékonyabban azzal lehet vízteleníteni a leveleket. Ha nincs, szóba jöhet még a tiszta konyharuhával meglapogatni megoldás – ezt én nem annyira szeretem, nem is használom. Ha nincs centrifuga kéznél, akkor legalább jól lerázom a vizet a levelekről és hagyom kicsit megszáradni (de nem megfonnyadni).

(Végigsöpört a magyar gasztroblog-szférán a fagyigépvásárlási láz, én szívesen agitálnék a salátacentrifuga beszerzése mellett, már ha hiányzik még a háztartásból. Sokkal kisebb befektetés, nekem egy madzagos, jojó-elven működő van otthon, de az élelmiszer-diszkontokban is lehet(ett) kapni nem törékeny, tiszta lágy műanyag, áttétellel működő egyszerű tekerőseket olcsón. Masszív darab és jó móka, a kétéves unokaöcsém egyik legkedvesebb játéka: centrifugázok! felkiáltással tekeri órákon keresztül a Nagyi konyhájában, a benne lévő levélsaláta már cafatokban, de nem lehet megfosztani a szórakozásától. Jól ki is használom a lelkesedését, egy nagy lavórnyi rukolát tisztítottunk meg és hoztunk tökéletesen konyhakész állapotba ketten egy órácska alatt.)

A savanyításhoz leggyakrabban citromlevet használok, kellemesen semleges, mindennel harmonizál. Mélyebb ízű összeállításk, például a rukola megkívánják a balzsamecetet, de alkottam már olyan kompozíciót is, amelyhez jobban passzolt az édesanyám készítette feketeribizli-ecet (emellett sárgabarack- és málnaecet is van a polcomon, a forrás ugyanaz.)

Olyasmi ez, mint a borválasztás: a fehér húshoz fehérbor, vörös húshoz vörösbor analógiájára a zsenge, világos zöldekből készült salátákhoz citromlé, fehérborecet, a markánsabb ízekhez balzsamecet, sötétebb ecetek valók.

A nyár a friss zöldek megjelenésével rengeteg lehetőséget ad, élek is vele, gyakran eszünk salátát. Nincsenek is igazi receptek, az éppen rendelkezésre álló alapanyagok határozzák meg az összetételt, nálunk most az alábbiak voltak. Az elkészítési módot nem is kell leírnom, csak az egy főre számított hozzávetőleges mennyiségeket adom meg, de ez ne korlátozzon senkit, nyugodtan megeheti a többszörösét is egyszerre, ha ízlik!

Rukola, paradicsom, keménysajt – ezzel nem lehet tévedni. Ilyen salátákkal akár egy szénhidrátmentes diétát is végig tudnék csinálni. Csak azt sajnálnám, hogy nem törölhetem ki puha kenyérrel a tányéromból az olaj és balzsamecet csöppjeit…

2-3 marék rukola (felébe-harmadába szoktam tépni, hogy könnyebb legyen megenni)
4-5 apró paradicsom, félbe-negyedbe vagdosva
1-2 dkg keménysajt (parmezán, pecorino, nálunk most egy spanyol juhsajt) forgácsok
ízlés szerint olívaolaj
pár csepp balzsamecet
tetszés szerint pirított fenyőmag (elhagyható)
ízlés szerint frissen őrölt bors

A második még egy ennél is egyszerűbb saláta. Nemrég egy egész napos szakmai szemináriumon (nem, nem gasztronómiai) vettem részt és szokásos egyenételek (egyformán szép, ám íztelen hideg roládok, amiről azt is nehéz eldönteni, hogy csirke-e vagy hal, a vadpástétomot is csak a színéről) mellett volt pár meglepően jó fogás is a svédasztalon. A zsenge spenótból és tejszínből készített papardelle az olasz vendégeknek is ízlett, a csokoládés aprósütemény valóban csokoládéból készült, nem valami műmargarinos, állományjavítós, cukrászati segédanyagokból készült kevert vacak, a bor pedig, mint mindig a cég rendezvényein, gondosan kiválasztott és kitűnő.
Az én kedvencem egy édeskömény-retek saláta volt, ez jutott eszembe, mikor a hétvégi bevásárlás során megláttam a zsenge, apró retkek vidám csokrát. Bár abban a bizonyos salátában az édeskömény enyhén megpárolt volt, én nem tartottam szükségesnek, hogy a ropogós zöldséget megpuhítsam, nyersen ment a salátába.

egy kisebb vagy egy fél nagyobb édeskömény gumója, felszeletelve
5-6 apró retek, felkarikázva
ízlés szerint olívaolaj
pár csepp citromlé

Saláták még nálam:

Leveles saláta krumplival, rukolás-szezámos öntettel

Spenót-spárga saláta

Édeskömény grapefruittal

Vegyes levélsaláta ribizlikkel

Epres rukolasaláta

Cukkinisaláta

Túrótorta? Túrófelfújt?

Túlvásároltam magam túróból. Ki emlékszik már rá, milyen terveim voltak egy hete, mikor a kosaramba tettem pár dobozzal, de nem váltottam valóra őket, és furcsamód az egyébként nagyfogyasztó párom (kedvenc desszertje a mézes túró) sem ette meg egész héten. Gyorsan meg kellett hát mentenem az enyészettől majdnem 3 doboznyit, és mivel nem volt már a legfrissebb, mindenképpen olyan sütiben gondolkoztam, amiben a túrót is sütni kell. Vagy túrógombóc, de arra most nincs időm, egyébként is meghagyom anyósomnak, ő ebben verhetetlen. Beütöttem hát a keresőbe a "túrótorta" szót, de még a Mindmegettén is annyi találat volt, hogy nem volt türelmem mégcsak végigfutni sem a recepteket.

Így hát a saját arányérzékemben meg tapasztalataimban bízva kezdtem kevergetni, el is találtam a mennyiségeket, de hogy máskor is tudjam, fel is jegyzem ide.
Én most aszalt vörösáfonyát tettem bele, de csak azért, mert az előbb került a kezembe, mint a mazsola. Persze lehet más, apróra vágott aszalt gyümölcs is, sárgabarack például, a süti mellé meg higított baracklekvár öntetnek...

Túrófelfújt

60-65 dkg túró
1 citrom lereszelt héja
3-4 evőkanál méz (ízlés szerint)
4 tojás
4 evőkanál búzadara
3-4 evőkanál mazsola/aszalt vörösáfonya/egyéb, apróra vágott aszalt gyümölcs

Kivajazom a tortaformát, begyújtom a sütőt közepes fokozatra. A tojások sárgáját és fehérjét szétválasztom. A túrót áttöröm, kikeverem a mézzel, a citromhéjjal, a tojássárgákkal és a búzadarával. Beleszórom a megmosott aszalt gyümölcsöt.
A tojások fehérjét kemény habbá verem, majd a habot óvatosan beleforgatom a túrós keverékbe. A masszát beleöntöm a tortaformába és gőzös sütőben (a forma alatti tepsibe vizet öntök) 40 percig, tűpróbáig sütöm.

VKF! V. - Fűszerek

Mikor Aubergine közzétette a Vigyázz, kész, főzz! ötödik fordulójának kiírását, hirtelen három ötletem volt. Az első egy vaníliás mártással tálalt, fűszeres bor gőzében párolt hal, a második egy nagyon egyszerűen, római tálban készülő, borókabogyóval fűszerezett zöldségétel – ám egyik recept sem a saját alkotásom, ezért döntöttem végül a harmadik ötletem publikálása mellett.

Ahogy már vallottam róla, kedvenc fűszereim egyike a fahéj, az illatát is nagyon szeretem (például férfikozmetikumok alkotójaként is, de gyakran párologtatom is illóolaját).

Ahogy a magyar elnevezése is mutatja, egy Dél-Ázsiában őshonos trópusi fa kérge, héja adja magát a fűszert. Az indiai és sri lankai konyhában nagy mennyiségben használják, akár a tüzesen csípős, marhahúsból készített curryhez vagy az fűszeres rizsételekhez. Ezen túl az összes olyan területen népszerű, ahol érezhető az arab vagy perzsa befolyás: Közel-Keleten és Közép-Keleten, az Arab-félszigeten és Észak-Afrikában.

A fahéj a XVI-XVIII. században nagyon népszerű volt Európában, a régi magyar konyha sem csak az édességekhez, hanem a levesekhez és a sültekhez mártásaihoz is használta. Manapság a nyugati konyhákban főleg különféle desszerteket, gyümölcskompótokat ízesítenek fahéjjal és mellette szegfűszeggel.

Biztosan én is egy almás süteményben vagy kompótban találkozhattam először a fahéjjal. Emlékszik még valaki arra, hogy 15-20 éve létezett egy, az átlagosnál jobb minőségű, „Alpesi” nevű tejcsokoládé? Volt fahéjas változata is, imádtam, kár hogy eltűnt, azt ma is vennék, pedig nem sok tejcsokit fogyasztok azóta. Szerintem a tiramisu krémjét is egészen elvarázsolja egy csipetnyi fahéj – nem dominál, de valahogy könnyebb lesz tőle. Biztosan nem véletlen: a fahéj segít megemészteni a zsírokat (is).

Az indiai konyhával való ismerkedésem már nem teljesen kezdő szakaszában készítettem egy főként krumpliból, zöldborsóból és kevés paradicsomból készült vegetárius ételt, chili, fahéj, kókusz és mák ízesítéssel. Furcsán néztek rám, mikor az angolórán beszámoltam róla, nekem pedig igazán tetszett, hogy az édeskés illat után markáns, csípős íz következett.

Szerintem a muszaka lelke is a fahéj – egészen könnyűvé teszi a darált húsos tölteléket és az én húsmentes változatomban is a fahéj a kulcs.

Ezt az ételt nem most készítettem először, de örülök, hogy e forduló kapcsán újra meg kellett főznöm és elő is adhatom – büszke vagyok arra a teljes egészében általam kitalált vacsorára, aminek ez volt a főfogása.

Nem értek a borokhoz, csak szeretnék, de ha egy bor igazán megérint, boldogan alkotok ételt hozzá, volt már pár igazán sikeres próbálkozásom. Imádom az ilyen „fejbenfőzéseket”, a folyamatot, amíg összeáll egy bonyolultabb ízvilágú, új étel vagy egy határozott vonalra felfűzött ételsor – ebben mindkettőt megvalósítottam.

Történt pedig, hogy egy születésnapi vacsorára – félig ajándékként is, de számítva rá, hogy azonnal meg is fogjuk inni – vettem két üveg bort, méghozzá ugyanabból a szőlőfajtából készült fehéret és vöröset. (A rozét is beleszerkeszthettem volna a vacsorába, de akkora kapacitásunk és annyi időm sem volt, meg novemberben nem éppen rozét kíván az ember – majd legközelebb, szép feladat.)

Ez a fehér Pinot Noir nagy kedvencem, első illatolásra a normandiai tengerpart jutott róla eszembe, tehát valami tengeri finomságot párosítottam hozzá: előételnek salátát készítettem, fokhagymás-fűszeres olajban eltett (bolti) kagylóból, konyhakész salátakeverékből és grapefruitból. Nagyon jól erősítették föl egymás ízét, az étel és a bor.

A vöröset akkor még nem kóstoltam, a hátcímkén írtak alapján engedtem el a fantáziámat. Szegfűszeg, fahéj, kacsa, liba, egzotikus ételek… Húst nem eszünk, csak halat, de akkor mihez adjak vörösbort? A sors is velem volt: elém hozott két gyönyörű szelet, mélyvörös színű, friss tonhalat – kis hazánkban nem egyszerű ilyet találni (ma sem, pláne másfél éve. Most nem voltam ilyen szerencsés, friss tonhalat nem, csak fagyasztottat kaptam – de legalább már lehet kapni egy-két hiperszuperben igazi tonhalat). A tonhalról a zadari halpiacon beszerzett majd az apartman kertjében meggrillezett tonhal, padlizsán és zamatos paradicsom emléke úszott be a tudatomba és folytattam az asszociálást meg az ízek-zamatok gondolatbani társítását. A tonhal mély íze, a bársonyos, puha padlizsán (mondtam már, azt hiszem, az állagát szeretem a legjobban) valahogy egyszer csak behívta a fahéj aromáját. Ez az! Paradicsom fahéjjal, ezt ki kell próbálnom! Aztán találtam még a zöldségespulton kápiaparikát (nagyon szeretem, szerintem sokkal ízesebb a kaliforniainál, kár, hogy kevésbé húsos), az is teljesen beleillik ebbe a vonalba, nagyon jó lesz! Kell még egy kis kapribogyó, hogy valami fanyarság ellenpontozza a meleg-édeskés-lágy ízeket, ezzel össze is állt a fejemben a főfogás.
Fahéj sós ételekben – erről a görög konyhára asszociálok, és mikor nekikezdtem a főzésnek, felfedeztem a hűtőben némi sürgősen felhasználandó görög fetát, valahogy ezt is bele kellene komponálni. Szeretem, ha sokféle köret van a húshoz-halhoz, meg legyen valami, amivel ki lehet tunkolni a szaftokat, így a zöldségek mellé, csak úgy szemre mérve a mennyiségeket (akkor, de most fel is jegyeztem), a muffin technológiáját követve sütöttem még pár fetás-olívás kalácskát is.
Nem csalódtam, a nagyon jól harmonizált a bor az étellel, boldogan veregettem vállon magamat és szerényen fogadtam párom elismerését.

Tonhalsteak padlizsánnal, fahéjas paradicsommal

2 szelet (2x18-20 dkg) tonhal
citrom
olaj
(színes) bors

2 db (½ kg) padlizsán
1 doboz (40 dkg) darabolt esetleg hámozott paradicsom konzerv
1 mokkáskanál fahéj
1 db kaliforniai vagy 2 db kápia paprika
2-3 kávéskanál kapribogyó
olaj

1 csésze liszt (nálam búzacsírás univerzális)
1 kávéskanál sütőpor
1 tojás
10-15 kimagozott fekete olajbogyó
2,5 dl joghurt
1 evőkanál olaj
5 dkg feta sajt
1 kávéskanál szárított bazsalikom
1 gerezd fokhagyma

A paradicsomba belekeverem a fahéjat és kis lángon elkezdem besűríteni.

A padlizsánt fél centi vastag karikákra vágom, olajjal megkenem és egy sütőpapírral kibélelt tepsibe rakosgatom a szeleteket. Melléteszem a paprikacsónakokat (kápia félbe, kaliforniai negyedbe vágva) és puhára, de nem folyósra sütöm, tartsák meg a formájukat, különösen a paprika.

A kalácskákhoz összeszitálom a lisztet, sütőport, a tenyeremben finomra morzsolt bazsalikomot belekeverem. Egy másik tálban összekeverem a többi hozzávalót, az olajbogyókat előtte karikákra vágom. A két tál tartalmát gyors mozdulatokkal összevegyítem – nem szabad sokáig, simára kevergetni –, majd kiolajozott muffinformákba töltöm úgy, hogy a forma 2/3-áig érjen a massza. A formák nagyságától (az enyém a normál és a mini közötti) is függően, k.b. 20 perc alatt, tűpróbáig sütöm.

A tonhalszeleteket megcsöpögtetem citromlével.

A zöldségek és a muffinok nagyjából ugyanannyi idő alatt sülnek meg, közben fődögél a paradicsomos öntet is. Mielőtt minden elkészülne, a tonhalszeleteket megkenem olajjal, felforrósítok egy serpenyőt és a halakat mindkét oldalukon 50-60 másodperc alatt megsütöm, úgy jó, ha nem sül át teljesen, a közepe rózsaszín marad. Közben sózom (finoman, a hal eleve sós ízű), borsozom, kevésbé agresszív, ám rafináltabb ízű szinesbors-keveréket őröltem rá.

Minden alkotó elkészült, tálalok. A padlizsánkarikákból piramist építek, a rétegeket meglocsolom a fahéjas paradicsommal. Ráteszem a tonhalszeletet, annak tetejére pedig egy paprikacsónakot, azt megtöltöm kapribogyóval, és 2-2 kalácskát helyezek még a tányérokra.

A hozzávalókat két személyre adtam meg.

Kördés - nyári tervek

Morzsókának köszönöm a lehetőséget, hogy átgondoljam a nyári terveimet.
A nyár nálam - gasztronómiai szempontból - mindig a nagy lehetőségek, ígéretek szezonja, kár, hogy keveset váltok valóra belőlük.
Biztosan rengeteg salátát fogok készíteni és enni - a kánikulánál nincs jobb lehetőség a fogyókúrára. Nem ártana ledobnom néhány kilót, koplalni viszont nem vagyok hajlandó, ezért is tökéletes a nyár, rengeteg friss, harsogó, ízletes zöldség kelleti magát a piacokon. Csak legyen lehetőségem a saját ételeimet enni... remélem, csökken a kiküldetéseim száma és ezzel nő a saját konyhámban tölthető időm.
Sok ayrant iszunk, egy hete elővettem az üvegkancsómat, a nyarat a hűtőszekrényben fogja kihúzni, folyamatosan keverem a mentás joghurtitalt.
Lesz persze fagyi is, kár, hogy ezt a rózsafagyit nem fogom tudni megcsinálni, kevés a piros rózsa anyukámnál (bár egyszer kaptam tőle rózsalikőrt, gyanús), de a levendulás mézfagyira hamarosan sor kerül.
Sok zöldfűszer, szintén anyukám kertjéből, rukola ezerféleképpen elkészítve (ideje lenne befejeznem és föltenni végre a rukolás posztomat).
Befőzni nem fogok, viszont kovászos uborkát jó lenne csinálni, nagyon szeretjük. Minden nyáron eltervezem, hogy most aztán megcsinálom azt a koviubit (is), amit el lehet tartani, sőt, télen kell kibontani, szőlőlevél kell hozzá - aztán midig lemaradok a szőlőlevélről, talán idén...
Augusztusban születésnapom lesz, az év gasztroeseménye, ideje elkezdenem kidolgozni a koncepciót, ez leköt egész nyárra :).
Az utószezonban pedig olaszországi nyaralást tervezünk, első közelítésben Toszkána, de a szomszédos régiók is szóba jöhetnek, úgyhogy aki kedvező árú apartmant, kiadó házat tud 4 felnőtt meg egy baba számára, ne fogja vissza magát! (Kedden pedig kiszaladok Sienába, kár, hogy csak két napra és dolgozni, de ki tudja, hátha pont meglátok egy zimmer freit! De hogy fogok enni két fantasztikus ebédet meg vacsorát, az biztos!)

Most tovább kéne passzolnom a kérdést, de jó félórás kutatás után úgy látom, már szinte mindenki válaszolt, vagy legalább fel lett kérve a válaszra. Siettetni meg senkit nem akarok, tehát nincs most konkrét célszemély, aki erre jár, és kedvet érez hozzá, hogy a nyári gasztroterveit tudassa a nagyvilággal, tegye meg bátran!